„Legyen bátorságunk megváltoztatni azt, amin változtatni kell, / Legyen erőnk elfogadni azt, amin változtatni nem lehet, / És bölcsességünk belátni azt, hogy mi a különbség a kettő között” (Marcus Aurelius)

Negyven mozgalmas, szép, örömteli, sikeres munkában eltöltött év után, már a felmondási időm kezdetén jelentkeztem a Nyugdíjasegyetem előadásaira. Vártam már nagyon ezekre a nyugodtabb, csendesebb évekre, holott tudtam, éreztem, hogy számomra nem lesz annyira gondtalan ez az új időszak. Válságként éltem meg ezt a megváltozott élethelyzetet.

Sok mindenről le kellett mondanom – egy családon belüli jelzáloghitel kiváltása kapcsán – egzisztenciálisan „padlóra” kerültem. A laza, gondtalan kávézós időszaknak is vége szakadt.

Mi köze van mégis mindezekhez a Nyugdíjasegyetemnek? Látszólag semmi. Igen ám, de én ott az előadásokon nagyon sok mindent kaptam a kiváló előadók közvetítésével. Tudást, ismereteket, valódi értékeket, tiszteletet. Ráadásul mindez nekem egy árva petákomba sem került.

A sok tartalmas előadás közül számomra hatalmas öröm volt Barsi Ernő bácsi hihetetlen tudása, lenyűgöző modora, alázata. Felidézte bennem, a még aktív munkám egy apró mozzanatát. Kolléganőmmel mi a „Süss fel nap” című dalocskát mindig Barsi tanár úr gyűjtése alapján tanítottuk. Az előadása során tudatosult bennem, hogyan épülnek be a néphagyományok költőink verssoraiba. Bepillantást nyerhettem a magyar festészet jelképrendszerébe, a rábaközi népi kultúra jellegzetességeibe.

Elképesztően varázslatos, szinte képszerű előadást hallottam Winkler Gábor professzor úrtól, Győr építészetének titkairól. Mindig is szerettem szülővárosomat Győrt. A történelmi belvárosban élek, itt lakom, itt jövök-megyek, itt intézem dolgaim nagy részét. Az előadás óta kicsit lassítottam a sietős mozgolódásaim tempóján. Feltűnőbbek lettek a csodás zárt barokk erkélyek, ragyogóbb az Apátúr-ház kovácsoltvas ablakrácsa, szebben fest a Mária-oszlop a mesésen szép Széchenyi téren.

Kell nekem keseregnem azon, hogy öreg koromra vesztettem el anyagi javaim nagy részét? Mit számít már az a több milliós rongyos forint? Hiszen annyi szépség van ami átadható, megmutatható unokáimnak, Annának és Bánknak. A sok ismeret közt erre is lehetőséget biztosított számomra a Nyugdíjasegyetem. Mindezeken túl az „egyetemi közösség” színhelyén találkoztam az önkéntesmunka lehetőségével. Bekapcsolódhattam az „idősek segítése” programjába. Középiskolás, egyetemista és nyugdíjasegyetemista – három korosztály közösen, önkéntesen segíthetett egy tanfolyam elvégzése után, a magányos, időskorú embereken. A három korosztály együttműködése, hite, összetartása segítette ezt a tevékenységet. Megismerhettem két igencsak lelkes középiskolás diákot, egy szuperaranyos egyetemistát és két csodálatra méltó idős hölgyet, Mártát és Máriát. Intelligenciájuk, életigenlésük, idős koruk bája, szépsége lenyűgözött. A velük való együttlét, a közös munka, a segítő beszélgetések rengeteg bölcsességet, jó érzést adtak számomra. Hiszem azt, hogy az idő az, amiből a legtöbbet adhatunk a másiknak, embertársainknak.

Köszönöm, hogy még erre is lehetőségem nyílt itt a Nyugdíjasegyetemen. Köszönöm a szervezőknek, a nagyszerű előadóknak az „IDŐT”!

Marcus Aurelius gondolatsorához visszatérve, úgy érzem, hogy bátorságom volt arra, hogy változtassak azon, amin változtatni kellett, erőm arra, hogy elfogadjam azt, amin változtatni nem lehet, bölcsességem viszont még nem elég arra, hogy belássam mi a különbség a kettő között. Bízom abban, hogy a Nyugdíjasegyetem további előadásai, talán erre is megtanítanak engem.