„Jutalmat kapott a papa a házi feladatért”

Monori Károly

Hogy is volt? Aktív korunkban családot alapítottunk, gyerekeket neveltünk, dolgoztunk, aggódtunk, tervezgettünk, kihívásokkal birkóztunk, nem gondolva arra, hogy mennyire szokatlan is lesz majd a napi munkaköri feladatok elmaradása, a nagy nyugalom bekövetkezése, amire akkoriban – a napi fáradtság levezetéseként – oly sokszor annyira vágyódtunk.

A pályázat címének olvasása kapcsán – ha visszagondolok, kisiskolás korom szülői türelmet megmérettető „iskolakerülő” élményeire – megannyi váratlan és szokatlan vagy akár szembesítő kérdés fogalmazódhat meg másokban, még olykor magunkban is.

„Egyetemi szeniorhallgató? Ennyi idősen? Hol és miért?” – kérdezte még az elején, akkoriban spontán tényszerűséggel egy korombeli.

Már a családunkban is beszédtéma lett a Nyugdíjasegyetem és napirendre kerültek a szokatlan kérdések is. Sőt, a Nyugdíjasegyetem fogalom, egy új értelmezést is kapott, úgymint, „nyugdíjas foglalkoztató”, ahogy a családom viccesen megjegyezte.

Szóval van két csodaszép és okos, napi meglepetéseket bőven okozó unokánk. Már iskolások. Katica a kemény hét évével a nő, míg Soma, a nagy kilencéves, a bátyó, kik – a megfontolt idejű iskolakezdés eredményeként – most még csak első illetve második osztályos „hallgatók”, holott mindketten – a szembesítő kérdéseikkel – időnként tényfeltáró oknyomozónak tűnnek. Veszprémben élnek és laknak, így viszonylag csak ritkán találkozunk. Így maradnak a hétvégék, no meg a telefonok…

Én, ebben a tiszta és szeretetre méltó gyermekvilágban találtam meg a legaktuálisabb címbéli sztorimat.

Történt egy napon – szokásunkhoz híven – hogy feleségem telefonon felhívta a porontyokat, hogy nagyszülői érdeklődését ismételten kimeríthesse. A telefon hosszan csengett, csak vártunk…, majd villámcsapásként felcsattant egy hang a túloldalon: „Ki vagy…?” „Szia, drágaságom! Te vagy az Katica? Mit csinálsz?” – hangzott el feleségem átfogó kérdése. „Mama…, hát most épp telefonálok.” – röppent a megdönthetetlen tényfeltáró reagálás, megismételve a már kétéves korában is megtett meglepő válaszát. Majd így folytatta: „És ti? No és a papa? Majd szombaton megyünk ám!”

Feleségem figyelmen kívül hagyta a jelzett határidőt – mert az információk nem várhatnak – és részéről így megindult a beszámoló áradat. Szinte mindenre kiterjedt, mindenki szóba került, így aztán jómagam is. „Képzeljétek, a papa könyvet kapott a Nyugdíjasegyetemen, jól oldotta meg a házi feladatot!” – hallottam a tömör tudósítást feleségem részéről. „De mama…” – és ezt követően az eddigi  beszélgetés konferenciabeszélgetésre váltott át – „...én már a Soma vagyok. Komolyan jutalmat kapott a papa a házi feladat megoldásáért? Most ott van a papa? Jó, majd szombaton megyünk, de akkor beszéljük ám meg!” Csak a lényeget emeltem ki, mert a beszélgetés tovább folytatódott.

Teltek, múltak a napok, majd elérkezett a várva várt szombat, és a délelőtti csendet hirtelen az élet, a csicsergés, a bevágódó bejárati ajtó robaja váltotta fel. Megérkeztek az unokák! Alig léptek be az ajtón, szembesülve a Nyugdíjasegyetem szeniorhallgató mama és papa fogadóbizottsággal, már csattant is a tényfeltáró kérdés: „Te papa, nálunk az iskolában nincs házi feladat. Igaz, így jutalmat sem kapok érte. De kár. Sajnos! De miért?” És szőnyegbombaként repkedtek a két poronty további, jól célzott, érdeklődő kérdései. Szerencsére nem sokáig, mert jött az ebéd. Körbeültük az asztalt, beszélgettünk, miközben elmeséltem, hogy milyen érdekes előadást hallottam a Nyugdíjasegyetemen „Látja? Nem látja? Na, látja!” címmel.

Azon túl, hogy az unokáknak borzasztóan tetszett a címben szereplő szófordulat, tágra nyitott szemekkel hallgatták a szeniorhallgató papa „előadását”, miszerint; „…néha még a teljesen egészséges szemű ember sem veszi észre, ami pedig ott van előtte”.

Meséltünk, egyéb dolgokról is beszélgettünk, miközben tovább folytatódott az ebéd. A mama sürgött-forgott – még enni sem tudott –, csak tálalt, felszolgált, igényeket mért fel, miközben a gyerekek felváltva bizonyították kreatív önállóságukat. Úgymint Katica a mindent tudó, a gondoskodó, a mindenhez értő házi tündér, ki akár bátyja sorsát is igazgatná, míg Soma,  az elmélyülő, a megfontolt,  akár a kedvenc kajára is körültekintéssel koncentráló, igényt tartó tudatos férfierő.

És ahogy általában ilyenkor lenni szokott, az igyekezet, a bizonyítás meghozta a nem várt „balesetet”. Mert elég csak egy rossz mozdulat és már kész is az étrend fogásait reprezentáló foltokkal megírt damaszt anyagú étlap. „Gyerekek, miért nem figyeltek jobban! Nem látod, hogy…” – szólaltam meg halkan, mire a tanulékony és éles gyerekész már nyomban reflektált is. „De papa, épp most mesélted! Nem is tehetek róla. Én sem láttam!” – hangzott el ismét a megdönthetetlen indoklás szinte egy emberként Katica és Soma szájából. Mi, felnőttek csak néztünk és mosolyogtunk. Bennem pedig felidéződött egy Nyugdíjasegyetem előadás utáni kép, az előadó előtti szabad tér hangulata, mely olykor – a szeniorhallgatók jóvoltából – egy valóságos agorává változott.

Emberi tér, felpezsdült agora hol bókok, intelmek, együttérzések, meghallott indokok hangzottak el, kerültek terítékre a kiáramló hallgatói tömegben. És ahogy néztem a Katicát és a Somát, igazolásként felrémlett egy ott hallott felnőtt hivatkozás: „Hát, ez az aranyos előadó is megmondta! El is mondom az uramnak, fogadja meg, amit már én is hányszor megmondtam.” Mennyire nyitottak is tudunk lenni, ha minket is valami vagy valaki megnyit, akár ismereteinket tágítva. Mindenkit megérinthet ez az öröm, megbecsülés, ez az élmény, csak akarjuk és keressük a lehetőségeket!

Épp ma hallottam a „Robotok, az ember szolgálatában” című nagyszerű, XXI. századi ismereteket is felvonultató Nyugdíjasegyetem előadást. Egy ilyen kiszolgáló robot, akár segíti vagy helyettesíti is az embert például az ágyazásban, a fürdésben, vagy van olyan is, amelyik akár állatokról is tud gondoskodni, sőt, akár négy egyszerre beszélő ember megrendelését is képes fogadni, majd teljesíteni.

Ha majd legközelebb erről mesélek a Katicának, a Somának – elnézve nyitottságukat – szinte már látom és hallom az esetleges korlátozó intézkedéseinket sutba vágó indoklásaikat, mint: „Te papa, nem olyan nagy gond ám kutyát tartani, ahogy mondjátok. Míg az iskolában vagyok, nem kell nektek vele törődni, tudod, te mesélted, hogy…”. Vagy: „Mama, ha egyszerre mindketten akarunk mást, az nem lehet akkora gond, mama, ne aggódj, mert a papa mesélte, hogy van olyan kisegítő robot, mely akár négy gyerek igényét is egyszerre tudja teljesíteni. Hozunk neked.”

Igen, valóban szeretek nyugdíjasként egyetemista lenni! Mert a fiatal és az idős korosztály itt valóban együtt „diplomázik” a tapasztalat, a tisztelet, a tudás, az ismeretek, a szeretet átadásából, a tartalmasabb, okosabb élet megteremtésének reményében.

Nyugdíjas Egyetem a TV-ben

A Nyugdíjas Egyetem előadását a  televízióban is megnézheti. Az aktuális műsor itt található.

Idősvonal

Nyugdíjas Egyetem Eseménynaptára

INNOSOC záró konferencia 2017. augusztus 30.