Át kell értékelnem a nyugdíjasokról alkotott véleményemet. Huszonévesként még öregnek láttam a hatvanéves embereket, ma már nem így gondolom, főleg, hogy együttérzek velük. Azt hiszem, aki ledolgozott 40-45 évet, megérdemli a pihenést, ha teheti, foglalkozzon azzal, amit szeret, amire kevés ideje maradt, mikor aktívan dolgozott, legyen az kerékpározás, kertészkedés, horgászás, úszás. Persze nem lehet ilyen szerencsés mindenki, van akinek muszáj tovább dolgozni nyugdíj mellett, van akinek a munka a hobbija.

Mindenkinek ajánlom, saját tapasztalatomból a Nyugdíjasegyetem adta lehetőségeket nagyon érdemes kihasználni, a mozgás, sportolás mellett az agyat is tornáztatni kell, nagyon sok, eddig nem ismert vagy csak futólag hallott témáról tudunk meg többet, ami mindenkit érdekel. Az előadók számunkra is érthetően, a mindennapok nyelvén, példákkal illusztrálva adják elő mondandójukat, nem lehet nem odafigyelni az előadásokra. Mikor az elhízásról hallunk, vagy a polgármester beszél városunkról, a mikroelektronikáról vagy a robotokról, a nyelvérzékről, az állam felépítéséről, a győri várról, a város felépítéséről hallunk, nincs ember, akit ne érdekelne.

Dézsi doktort ki ne ismerné Győrben, a szívről, a működéséről, védelméről beszélt, ami úgy hiszem, már mindnyájunkat foglalkoztat, közben egyik társunk rosszul lett, a doktor úr félbehagyva előadását, régi, hetvenes évekből ismert volt mentős kollégánk segítségével stabilizálta állapotát, mire a mentők kiérkeztek. Nagy taps lett a jutalma.

Később az érrendszerről tartott előadás után kérdéseket tehettünk fel osztályvezető főorvos úrnak, s ő türelmesen válaszolt minden kérdésre, még időn túl is. Neki szerencséje volt, mert, ha anyósom ott lett volna, estig kapott volna kérdéseket.

Barsi Ernő bácsi, nekünk is bácsi 92 évesen, népi hagyományainkról beszélt versben, hegedűvel, énekelve, hihetetlen élmény volt, nagyon sok mai egyetemista hallgatta velünk együtt. Ő a múltat mutatta be, magyarságtudatunkat kiemelve, míg a többi előadás a jelenről s a jövőről szól.

Mikor először leültem az utolsó sor szélén, csak egy ismerős köszöntött, ma már mind többen üdvözölnek, foglaljuk egymásnak a helyet, várjuk az új előadást. Azért megyünk egy órával korábban, az unokákról, betegségekről is persze beszélgessünk. Engem is faggatnak pár éves mentős múltamról, amit nagyszerű orvosokkal, ápolókkal dolgoztam végig, mentettük a menthetőt, volt értelme, amit tettünk. Aztán számolgatják, kamionosként mely országokban nem voltam Európában, milyen érzés volt arabok közt Teheránban, Bagdadban, Bejrutban, Damaszkuszban, aztán találgatják, vajon nem nálam tanult-e gyermekük, unokájuk vagy mindkettő autóvezetést a 24 év alatt, amíg próbáltam átadni tapasztalataimat. Aztán tíz óra, csikket elnyomni, jön az újabb óra.

Ahogy lehetőségem engedte, rögtön jelentkeztem a Nyugdíjasegyetemre, már a harmadik félév ér véget nemsokára. Rengeteg újdonságot hallunk, látni az előadókon, sokszor bevallottan is megilletődve beszélnek 1000-1200 ember előtt, de bizonyára örömmel tölti el őket, hogy sikerült érdeklődést kelteni, örömöt csalni ennyi ember arcára, akik tán egész életüket végigdolgozták, fehér a hajuk, kicsit lassabban mozognak, de felállva tapsolják meg őket. Ahogy a szervezők, a segítőik, a két egyetem vezetői hozzáállnak a Nyugdíjasegyetemhez, példaértékű, komolyan veszik, bíztatnak bennünket, ajándékokat, könyveket, laptopokat sorsolnak, nagyon jólesik, hogy törődnek velünk és emiatt is mindig türelmetlenül várjuk a következő félévet.